Egészség. Trend?

Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt feltételezem, hogy a nyugati világban a testünkhöz és a tudatunkhoz/lelkünkhöz való viszonyunkat még mindig az a középkori keresztény alapokon nyugvó értékrend határozza meg, amely szerint a lélek halhatatlan, a test ehhez képest másodlagos – hiszen „csak” a földi siralomvölgyben létező porhüvely. Az elmúlt hónapokban azonban számos példát láthattunk ahhoz képest, milyen szorosan összefügg a test és a tudat: hogyan lehet gyógyítani vagy fejleszteni a testet a tudat segítségével és hogyan lehet megbetegíteni; hogyan lehetséges mindez fordítva, amikor a test változásai teszik beteggé vagy épp hatékonyabbá, egészségesebbé a tudatot. Már nemcsak bizonyos keleti filozófiák vagy praktikák alapvetése, hogy a test és a tudat elválaszthatatlanul összefügg – számos, a nyugati tudomány standardjaink megfelelő kutatás is bizonyítja ezt.

A 30 éves Péter jól menő ingatlanvállalkozó. Hosszabb ideje van hasmenése, ezenkívül gyomorproblémái is vannak, emiatt már több gasztroenteorológiai vizsgálaton is volt, ám ezek igazoltak semmiféle betegséget. Éjszakánként nagyon sokat kell pisilnie, emiatt rosszul alszik. Az urológusa, akihez a vizelési problémái miatt fordul, elbeszélget vele, és úgy találja, hogy Péter kifejezetten nyugtalan, ideges ember benyomását kelt, és rábeszléli a férfit, hogy inkább menjen el egy pszichiáterhez.

A múlt héten a fájdalomszindromáról beszéltünk, amely csillapítatlan fájdalom esetén alakul ki azért, mert az ideghálózatba a hosszú idő alatt mintegy „beég” a fájdalom információja (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/05/16/a_fajdalomszindroma). Ezek a pszichoszomatikus fájdalmak hivatalosan mind a fájdalomzavar kategóriájába tartoznak.

Minálunk, falun, kemények az emberek, s ez a saját testükkel kialakított viszonyban különösen tetten érhető. Ha fáj valamijük, nem rohangálnak rögtön az orvoshoz, „nem vagyunk mi anyámasszonykatonái”, mondják, hiszen már anyánktól megtanuljuk, hogy a fájdalom „katonadolog”. Egy falusi ismerősöm is évtizedekig tűrte a krónikus derékfájását, végül azonban nem bírta tovább, szabályosan lerokkant, és azóta is orvostól orvosig szaladgál, hogy meggyógyítsák, ám az okot eddig senki sem találta meg. Kizárólag mentálisan élné meg ezt a fájdalmat? Szimulál? Hipochonder? Van más lehetőség is…

Fáj a hátam. De a hátamban van a fájás vagy az agyamban? Erre a kérdésre nyilván nem lehet a vagy-vagy logikája alapján válaszolni: a fájdalom az idegrendszerünkben van, amely behálózza az egész testünket, ám központjai: az agy- és gerincvelő irányítják azt. Vannak például olyan fájdalomcsillapítók, amelyek „a fájdalom helyén”, vagyis a példa alapján a hátamban hatnak – ilyenek az ún. nem-szteroid gyulladáscsökkentők – , és vannak olyanok, amelyek a központi idegrendszerünket veszik célba – mint az ópiátok. Azt gondolnánk, hogy a fájdalom valami objektív dolog, ám már a mindennapi tapasztalatunk is ellenkezőjét mondatja velünk. Munkahelyeken rendszeresen találkozunk állandóan panaszkodó kollégákkal – itt fáj, ott fáj – és olyanokkal, akik szinte sose számolnak be erről a szenvedésről. Nem kell pszichoterapeutának lennünk, hogy rájöjjünk: azokat sújtja erősebben a fájdalom ökle, akik valamiért egyébként is elégedetlenek az életükkel.

Az utóbb időkben megjelent posztokban azt a témát igyekeztem körüljárni, milyen konkrét neurobiológiai okokra vezethetők vissza bizonyos mentális zavarok, főként a kényszerbetegség. Azért a kényszerbetegséget választottam, mert egyfelől nagyon széles körben elterjedt probléma, másfelől pedig azért, mert talán éppen ennek a pszichés zavarnak tárták fel talán a legjobban a fizikai hátterét.

Az agykutatással összefonódó pszichológia és pszichiátria egyik fontos megfigyelése, hogy a mentális zavarok nemcsak a felismert betegségek szintjén károsítják a beteg tudatát. Más szavakkal kifejezve: egy kényszerbetegségtől szenvedő ember például nemcsak a betegség okozta kényszergondolatoktól és -cselekedetektől szenved, hanem olyan tudati hiányosságai  is vannak, amelyeket talán az egész életében észre sem vesz, pedig komolyan rombolják az életminőségét.

Nem kell ahhoz OCD-snek lenni, hogy az ember úgy érezze, nem ura önmagának. Számtalanszor tudjuk, hogy fölösleges vagy egyenesen ártó dolgot cselekszünk, mégsem tudjuk megállni. Én például gyakran érzem úgy, hogy fölöslegesen böngészem az internetet. „Már fel órája itt ülök, eddig csupa lényegtelen dolgot olvastam – na, még elolvasok egy cikket meg esetleg még egyet, és abbahagyom.” Aztán a két cikk után jön még egy harmadik, esetleg egy negyedik… OCD-s vagyok? Nézőpont kérdése.

A kényszerbetegség (hivatalos nevén: obszesszív-kompulzív zavar, angol rövidítéssel: OCD), a depresszió után a második leggyakrabban előforduló pszichiátriai kórkép, átlagosan a népesség 2–3%-a szenved benne világszerte, vagyis Magyarországon kb. 2–300 000 ember – ami igen nagy szám.

Mióta léteznek a világot különféleképpen leíró módszerek, azóta jelent problémát, hogy ugyanazt a dolgot minden diszciplína másképp magyarázza. Tegyük fel, hogy egy embernek az a legfőbb egészségügyi problémája, hogy tisztogatásos kényszerbetegségben szenved. Állandóan takarít, mosogat, porszívózik stb., emiatt elkésik a munkahelyéről, nincs ideje enni vagy pihenni, folyton szorong, pokollá teszi a saját családja életét, mert már egy morzsától kétségbeesik. Később kirúgják a munkahelyéről, nem képes új munkát találni, ideje nagy részét a takarítás kezdi kitölteni, a házastársa elválik tőle, egyre boldogtalanabb lesz és így tovább.