Egészség. Trend?

Az elmúlt héten egy izgalmas vizsgálatról írtam (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/03/25/meditacio_elfojtas_demencia_izgalmas_kapcsolatok_tudat_es_test_kozott), amely többek között arra a következtetésre jutott, hogy a testérzetek tudatosításával dolgozó meditációk megállíthatják a homloklebeny öregedéssel járó csökkenését, ezzel lassítva a demencia beköszöntét.

Szintén amerikai kutatók arra is kíváncsiak voltak, hogyan hat az agy elektromos tevékenységére a meditáció. Ezúttal egy teljesen másfajta meditációt gyakorlók agyát hasonlították össze egy kontrollcsoportéival. A vizsgálati csoportban igazi, nehézsúlyú meditátorok voltak, akik életükben legalább 10 000 órát gyakoroltak már, minimum 15 éve. A kutatás során végzett meditációjukat tibetiül „megkülönböztetetlen együttérzésnek” nevezik. Ennek során a gyakorló először a szerettei iránt érzett szeretet vagy együttérzést éli át, majd ezt fokozatosan kiterjeszti minden érző lényre, s ebben az állapotban marad hosszú ideig. (Kis túlzással annyiféle meditáció van, mint égen a csillag.)

A képen Avalokitesvara, tibetiül Csenrézig látható, aki az együttérzés és a szeretet bódhiszattvája.)

A mai demenciakutatók túlnyomó többsége még nem talált valódi, „univerzális gyógyírt” erre az időskori állapotra. Vannak azonban, akik azt állítják, hogy meditációs gyakorlatokkal igenis megelőzhető az időskori szellemi leépülés. Először Pema Rigcál tibeti szerzetes könyvében olvastam erről. A tibeti buddhizmusban folyamatosan újjászülető mester – aki napjainkban amúgy egy középkorú, mosolygós férfi formájában jelenik meg – váltig bizonygatja, hogy nem véletlenül sújtják a modern társadalmak időseit a szenilitás betegségei, fő okuk, hogy „nem figyelünk magunkra, kizárjuk a jelent az életünkből”.

A fejlett világ számos országában sikerült mára nagyon magas értékekre feltornászni az átlagéletkort. Egyáltalán nem számít ritkaságnak ma már, ha valaki megéri a nyolcvanadik vagy akár a kilencvenedik születésnapját. Ezt az egyébként örvendetes tényt azonban komolyan beárnyékolja az a tény, hogy a legidősebb korosztályt különösen sújtják a demencia körébe tartozó betegségek. Meg szoktam fordulni szociális otthonban, pszichiátriai osztályokon, és nem tudok sajnálat nélkül elhaladni a magukba fordult, értelmetlenül ordítozó vagy épp megállás nélkül félálomban pihegő szerencsétlen idősek mellett. Ha a statisztikából nem tudnám, hát ezeken a helyeken kiderülne: a demencia igen gyakori egy bizonyos életkor fölött.

Az ókori görög közmondást már gyerekkorom óta vissza-visszatérően hallom. Mivel nyamvadt ifjúnak számítottam, s inkább szerettem a kispadon üldögélve újságot vagy épp Dosztojevszkijt olvasgatni, mindig is gyanakodva fogadtam ezt az állítást. Mondhatnám, hogy szinte csak vén fejjel, de legalábbis középkorúan kezdtem megtapasztalni a „testművelés” örömeit és szabadságát.

Magával a közmondással aligha van baj, még ma is megállja a helyét. Azzal a leegyszerűsítő értelmezéssel azonban, ahogyan használják, már akad gond bőven. Sokan képzelik azt, hogy a rendszeres sport, mozgás, vagyis a „karbantartott test” önmagában fogja garantálni a tudat épségét és boldogságát. Egyszerűsítésében ez ahhoz hasonló ahhoz a teóriához, hogy az okos emberek nem szenvedhetnek mentális zavarokban, „hiszen belátják, hogy azoknak semmi értelmük”.

Az életminőségnek mint a gyógyításban központi helyet elfoglaló fogalomnak a felemelkedése párhuzamosan zajlott azzal a felismeréssel, hogy a mentális zavarok legalább annyi ember életét keserítik vagy rövidítik meg, mint az „egyszerű, fiziológiai alapú” betegségek. Egy 2010-es felmérés szerint a Földön akkoriban kb. 300 millió ember szenvedett éppen depresszióban, s kb. a populáció 8–12%-a él meg legalább egy major depresszív zavart (ez a betegség hivatalos elnevezése) életében. Számos embernél a megbetegedés olyan fokú, hogy képtelen lesz a munkáját ellátni, a családját gondozni, vagy épp teljesen elszigetelődik a társadalomtól. És pszichés zavarok listáján a depresszió csak egy a sok közül – igaz, az előfordulásának a gyakorisága a lista elejére helyezi.

Mindenki „tudja”, hogy ha pszichésen terheltek vagyunk, az kihat a testünkre is, könnyebben betegszünk meg vagy épp fáradékonyabbak vagyunk. És ismerjük ezt a jelenséget fordítva is: ha fizikai betegségben szenvedünk, az kihat a tudatunkra, rombolhatja a kedélyállapotunkat. Ám hogy melyek a pontos, „tudományos” összefüggések testünk és tudatunk között, az csak a legutóbbi évtizedekben kezdett kibontakozni a kutatók előtt.

A pszichotikus állapottál járó mentális zavarok (teljesen hivatalosan így nevezi az orvostudomány a népiesen „őrületnek” nevezett betegségeket) gyógyítását hagyományosan szinte lehetetlennek gondolják. Maga Freud is úgy gondolta, hogy pszichoterápiás módszere nem alkalmas a szkizofréniában vagy paranoiában szenvedők kezelésére. Ezért is számított óriási jelentőségűnek a haloperidol 1958-as felfedezése, hiszen a segítségével, úgy tűnt, sikeresen kezelhetők a kínzó hallucinációkkal, delíriummal, tudati zavarodottsággal járó állapotok. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fejlett világban innentől kezdve szinte minden szkizofrén beteget, nagyon sok, kontrollálhatatlan viselkedési zavarban szenvedő serdülőt és gyereket és számos más pácienst évtizedekig főként haloperidollal kezeltek.

Ami a szkizofréniát illeti, úgy találták, hogy a haloperidol annak fő tüneteit kitűnően kezeli, ám az évtizedek során szépen-lassan kiderült, hogy az ilyen gyógyszert szedő betegek mégsem élnek normális, boldog életet. Sokáig ugyanis az orvosok sikerként könyvelték el, ha a téveszmék, a hallucinációk, illetve a zavarodottság eltűnt a gyógyszer hatására, és elsiklottak a tény felett, hogy a szkizofrének túlnyomó többsége depresszív, munkaképtelen. Ma már tudjuk, hogy a szkizofrének ¾-ét fenyegeti az a veszély, hogy a látványos tünetek elmúltával egyre inkább romlik az életminősége – ez a betegség legelterjedtebb fajtájának a természete. Mindehhez társulhattak a haloperidol tartós szedését kísérő mellékhatások, mint amilyen a Parkinson-kórszerű állapot, szexuális problémák, hízás vagy fogyás, állandóan nyomott kedély, szédülés, nyugtalanság, állandó álmosság. Évtizedekig az volt a bevett gyakorlat, hogy ilyenkor még további gyógyszereket írtak ezeknek a tüneteknek az ellensúlyozására.

A gyakorlat egyre inkább azt mutatta azonban, hogy talán nem is a hallucinációval vagy egyéb félelmetesnek tűnő jelenségekkel járó ún. aktív szakasza az, amire a leginkább fókuszálniuk kellene a gyógyítóknak. Két ilyen aktív szakasz között ugyanis az esetek többségében egyre inkább leépülnek a szkizofrén betegek, és ez vezet oda, hogy a társadalom idejekorán, már negyvenes-ötvenes éveikre elveszíti őket. A világ lakosságának mintegy 0,5%-a szenved ilyen állapotoktól, vagyis a probléma statisztikai értelemben is komoly jelentőségű. Megszületett a gondolat, hogy nem elsősorban a tünetekre, hanem az életminőségre kell koncentrálni. 

Az ún. atípusos antipszichotikumok az 1970-es évektől elinduló kutatások termékei – ekkorra „ért be” ugyanis az a gondolat, hogy a páciens életminőségének javítása legalább olyan fontos, mint „őrületének” a meggyógyítása. Főként a szkizofrénia kezelésére olyan gyógyszereket igyekeztek fejleszteni, amelyek mindkét célra megfelelnek.

Az idegsejtek közti kommunikáció fő hírvivő molekulái a dopamin és a szerotonin – ezeket neurotranszmittereknek is nevezik ezért. Az atípusos szerek ezeknek a neurotranszmittereknek a receptorain fejtik ki a hatásukat. Míg a klasszikus antipszichotikumok – mint amilyenekről a múlt héten írtam – kizárólag gátló hatással bírnak, addig a modernebb szerek közt vannak olyanok is, amelyek serkentőleg hatnak.

Ezek az új gyógyszerek több szempontból is javítják a betegek életminőségét. Először is jóval kevesebb mellékhatással járnak, másrészt pedig lehetővé teszik, hogy egyre több beteg térhessen vissza a valódi életbe. A szkizofréniában szenvedők többségénél ugyanis hamar olyan méretű leépülés szokott bekövetkezni, amely megakadályozza, hogy az ember rendesen dolgozzon, társas és társasági életet éljen, családja legyen. Az atípusos antipszichotikumok használata sok betegnél sikeresen akadályozza meg ezt a lecsúszást.

Fontos azonban tudni, hogy a ma már széles körben alkalmazott atípusos szerek még nagyon messze van a tökéletestől. Még mindig nagyon komoly mellékhatásokkal járhatnak, például mozgásszervi betegéseket, szív- és érrendszeri betegségeket vagy éppen hízást okozhatnak – hogy csak párat említsek a leggyakoribb problémák közül. Ezért jelenleg is komoly kutatások folynak további, még kíméletesebb szerek után.

A nyugati orvostudományban egészen a 20. századig egyértelmű volt, hogy az orvos dolga a betegség meggyógyítása. A gyakorlat az volt, hogyha gyógyítani nem lehet, legalább a tüneteket enyhíteni kell, és amíg a páciens visszavonhatatlanul meg nem hal, mindent meg kell tenni az életben tartásáért.

A kíméletesség – vagyis hogy miközben gyógyítunk, minél kevesebbet romboljunk – szemléletének a térhódítása a leginkább a nyugati orvostudománynak azon a területén a legérdekesebb, amely amúgy a leglátványosabb rombolásokat végzi. A sebészetről van szó.

A természetes, alternatív vagy hagyományos – sokféleképpen hívhatjuk – gyógymódok modern divatozásának egyik nyilvánvaló oka, hogy a nyugati orvostudomány fejlődésének tempója lassabb lett (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/01/30/vissza_a_termeszethez_470). Csak erre visszavezetni a természetesség trendjét azonban nagy félreértés volna.

Az interneten sok változatban kering egy vicces szöveg, amely a nyugati orvostudomány fejlődését következőképpen szemlélteti:

• i. e. 2000 – Tessék, edd meg ezt a gyökeret.
• i. sz. 1000 – A gyökérevés pogány dolog. Mondd el ezt az imát.
• i. sz. 1850 – Az imádkozás babona. Inkább igyál ebből egy kortyot.
• i. sz. 1920 – Az a kotyvalék hülyeség. Inkább vedd be ez a tablettát.
• i. sz. 1965 – Az a tabletta hatástalan. Inkább vedd be ezt az antibiotikumot.
• i. sz. 2000 – Ezek a gyógyszerek nem természetesek. Tessék, edd meg ezt a gyökeret.

Túlzott leegyszerűsítés? Nyilván az. Ugyanakkor napjaink trendjeit figyelve aligha intézhetjük el ezt ennyivel. Több mint nyilvánvaló, hogy emberek óriási tömegei szeretnének valamilyen oknál fogva „természetesebb” életmódot folytatni, s manapság egész iparágak épülnek az ezt kiszolgáló ígéretekre. Ráadásul a gazdaságnak ez a szelete általában annál kiterjedtebb, minél fejlettebb egy adott ország. Emlékszem, mikor megnéztem Woody Allen Sleeper (Hétalvó) című filmjét, nem is akartam elhinni először, hogy a főszereplőnek bioboltja van New Yorkban – 1973-ban! Történetesen jómagam akkor születtem, és hát nem is tudom, hogy mennyit kellett várni, amíg az első ilyen üzletek Magyarországon is megjelentek.

Az az elképzelés, hogy tulajdonképpen egy bonyolult gép vagyunk, amelynek néha meg kell javítani vagy ki kell cserélni az alkatrészeit, hogy ismét jól működjön, egészen sokáig működik jól. Ha azonban olyan egyszerű problémákat feszegetünk, mint hogy „boldogok vagyunk-e”, „értelmes életet élünk-e”, rögtön kiderül, hogy ez a szemlélet hibádzik.