Egészség. Trend?

Ahogyan erről már a legutóbbi posztban is írtam (http://egeszsegtrend.blog.hu/2014/01/17/a_nyugati_orvostudomany_feltamadasa) a hosszú középkor után az orvostudomány olyasformán „támadt fel”, hogy közben valahogyan elveszett az antikvitásban meggyökeresedett holisztikus szemlélete. Ez a fordulat természetesen nem volt abszolút érvényű, még 19. századi regényekben is olvashatunk arról, hogy az orvos levegőváltozást javasolt (vagyis a környezeti viszonyokban látta a betegség forrását), vagy éppen eltiltotta a pácienst bizonyos regények olvasásától (azaz lelki-tudati tényezőket tett felelőssé a megbetegedésért), a tendencia azonban egyértelmű.

Ahogyan azt az iskolában is tanultuk, a reneszánsz hozta vissza a művelt köztudatba a nyugati ókor természettudományát, ám ez kezdetben szinte csak esztétikai érdeklődés volt. Az antik művészetek és tudomány inspirálta Leonardo da Vinci alapvetően még csak azért kezdte tanulmányozni az anatómiát, hogy alkotásaiban minél élethűbben adja vissza az emberi test formáit és arányait.

A jóléti társadalmak megjelenése eltüntette a zsírszövet tiszteletét a férfiaknál és a nőknél egyaránt. Ez a folyamat a vizuális művészetben tökéletesen nyomon követhető, hiszen nyilvánvaló mennyit változott az eszményi férfi és nő képe Rubenstől a 21. századig. Különösen a nők válnak komoly áldozataivá ennek a szemléletnek, hiszen az ő testük – egészséges esetben – eleve több zsírszövetet tartalmaz, mint a férfiaké. Még a 19–20. század fordulójának alkotásain is láthatjuk, hogy jóval testesebbek, kövérebbek a nők, mint amit ma elvárnak tőlük – vagyis a váltás mindössze pár évtized alatt ment végbe. Társadalmi értelemben nagyon is érthető tehát, miért jelentek meg olyan nagy számban a zsírt és a szénhidrátokat kárhoztató, a fehérjét pedig – mint a „szép izom” alapvető építőkövét – idealizáló diéták.

Hogy az évvégi ünnepek közelednek, még ezen a blogon sem lehet figyelmen kívül hagyni. A orvoslás szeptember óta folyatott történeteit tehát most egy kicsit félretesszük, és – ha úgy tetszik – viccesebb vizekre evezünk. (Már ha az emberi hülyeségnek viccnek számít…)

Ezen a blogon a főcímben feltett kérdés több mint gyakran kerül elő. Most ahelyett, hogy újra megpróbálnék politikailag korrekt választ adni erre a kérdésre, inkább azt mutatnám meg, milyen okok miatt különbözik annyira ez a két szemlélet egymástól. Különös aktualitást ad a témának, hogy a kérdés – humbug-e a hagyományos kínai orvoslás – nálunk most politikai kontextusban is előkerül (http://hvg.hu/itthon/20131129_kinai_orvoslas_Fidesz_modosito).

GOMBÁK - Az ausztrál őslakosok számos gombafajt évezredeken át számos gombafajt fogyasztottak egyszerűen az étkezési értéke kedvéért vagy éppen a magas nedvességtartalma miatt. Azt a levet, amelyet a sivatagi szarvasgombaként is számon tartott Mycoclelandia bulundariból nyertek, főként a bőr- és szemgyulladás kezelésére használták, míg a Phellinus-nemzetség fajait elégették, s a torokgyulladásban szenvedők ennek füstjét inhalálták. A Phisolitus-félék a sebek befedésében játszottak szerepet, mivel ezek a gombák a növekedésük bizonyus szakaszában sűrű, kátrányszerű konzisztenciát alkotnak. A ragyogó vörösesnarancssárga Pycnoporusokat főként szájfertőzés kezelésére alkalmazták, illetve – mivel ezek taplógombák – a száj- és fogápolásban is szerepet játszottak, egyfajta furcsa fogselyemként. A Pycnoporus coccineus nevű fajban kétféle antibiotikus komponenst azonosítottak eddig.

A bozót (the bush) - Ausztráliában ez a kifejezés ikonikus és egyedülálló értelmű. Minden, civilizációs szempontból valamiért fejletlen területet jelöl, növényzettől függetlenül, legyen az valódi cserlyés, sivatag vagy éppen esőerdő, sőt manapság már vonatkozhat akár egy bányászvárosra vagy fejletlen elővárosra is ez a kifejezés. Az első európai betelepülők ragasztották ezt a címkét az ausztrál tájra, amelyet sok tekintetben különösnek és ismeretlennek láttak. Az ausztrál őslakosokat ezért aztán sokáig egyszerűen botólakóknak hívták.

A múlt héten kis betekintést kaptunk az azték és inka civilizáció sebészeti gyakorlatába, ezen a héten pedig az általuk használt néhány gyógyhatású szerrel ismerkedünk meg. Montezuma, az utolsó azték uralkodó birodalmában már igen szervezett volt például a gyógynövénytermesztés, külön királyi kerteket tartottak fenn, s innen látták el az ország többi részét is különféle szerekkel.

A gyógyhatású szerek közé nemcsak azok az anyagok tartoztak, amelyeket ma annak tartanánk, hanem például az elrévülést, a túlvilággal való kapcsolattartás szolgáló hallucinogén anyagok is. Egyes kaktuszfélék ugyanis meszkalint, egyes gombák pszilocibint, a csattanó maszlag – amely nálunk is bőven terem – pszilocint tartalmaz. Ezeket többnyire szárítva, illetve főzetben fogyasztották. Észak-Amerika – épp manapság kihaló – sámánisztikus kultúrájában ezeknek a szereknek a használata egészen a 20. századig folytatódott – a témában Carlos Castañeda írt szép, nagy hatású könyveket Don Juanról, az indián varázslóról.

A pejotl nevu kaktusz fontos meszkalinforras - Wikimedia Commons

Az aztékok többféle gyógyhatású szert ismertek hasmenés ellen, biokémiai úton elő tudtak idézni abortuszt, és számos bőrbetegséget sikeresen gyógyítottak. Általában azokat a gyógyhatású szereket részesítették előnyben, amelyek „tisztulást” okoztak – pl. hányást, izzadást –, mivel úgy gondolták, ezekkel elűzhetik a testet megszálló gonosz szellemeket.

Az inkák már a konkvisztádorok előtti időkben fakéregből nyert kininnel kezelték a maláriás lázat – lényegében a 20. századig nem is nagyon sikerült az orvostudománynak előrébb lépnie e kérdésben. Érdekesség, hogy a 18. szazadban Samuel Hahnemann is a kinin hatásmechanizmusára építve dolgozta ki a homeopátia – manapság újra erősen vitatott – elméletét, a szer ugyanis úgy kezeli a betegséget, hogy először kis mértékben fokozza annak tüneteit, védekezésre késztetve a szervezetet.

Az Andok lejtőin megtelepedett inkák is rágták már a kokalevelet. A kokaintartalmú növény egyszerre stimuláló és nyugtató hatású. Bolíviában, Peruban a mai napig megmaradt ez a szokás – a több ezer méter magasságban, alacsony légnyomási viszonyok között élő indiánok többek között ezzel a módszerrel győzik le az oxigénszegénység miatt beálló fáradékonyságot. Az inkák ezeken kívül ismerték a manapság kanalas orvosság formájában kapható ipekakuánát, az atropint, a kurárét, a teofilint és sok további gyógyhatású szert, amelyek a mai napig a használt gyógyszereink közé tartoznak.

Kokakcserje - Wikimedia Commons

Amikor Hernán Cortez és kísérői először keltek át a Mexikói-öblön, 1519-ben, arra számítottak, hogy a végre megtalált szárazföldön ugyanolyan primitív bennszülöttekkel találkoznak, mint a Karib-tenger szigetein. Amit aztán a virágkorát élő azték birodalomban találtak, az minden várakozásukat felülmúlta, s mindez az akkori közép- és dél-amerikai civilizáció orvostudományára is vonatkozott. A konkvisztádorok hódításaik során sokszor részesítették előnyben a helyi orvosokat európai társaikkal szemben, és az azték, majd az inka medicina korabeli presztízsét mutatja, hogy később II. Fülöp spanyol király egyik saját orvosát, Francisco Hernandezt elküldte egy mexikói tanulmányútra is, hogy elsajátíthassa a bennszülöttek módszereit, illetve katalogizálja a gyógynövényeiket.

A latin tudományos nevén Terminalia bellirica néven ismert növény levelének, illetve diószerű termésének a kivonatai már szó szerint évezredek óta használják gyógyításra az ájurvédában – együtt az elmúkt héten ismertetett (http://egeszsegtrend.blog.hu/2013/11/10/az_ajurvedikus_patika_legfontosabb_alapanyagai) másik két növény, a haritaki és az amalaki anyagaival. A három gyógynövény extraktumait egyaránt tartalmazó keveréket triphalának (’három gyümölcs’) nevezik Indiában, s hagyományosan szinte minden betegségre megfelelő ellenszernek tartják – miközben természetesen kiemelik a fiatalító, regeneráló tulajdonságát.