Egészség. Trend?

Van-e tudományos alapja a méregtelenítő diétának, és szükség van-e rendszeres vastagbéltisztításra ahhoz, hogy valaki megőrizze a bélrendszere egészségét?

 „A halál a belekben lakik”, „A belekben mérgek rakódnak le, amelyek csak rendszeres méregtelenítéssel, béltisztítással távolíthatók el” – egyre gyakrabban találkozni ilyen és hasonló állításokkal blogokon és közösségi oldalakon. Ennél rémisztőbb mondatokat is olvashatunk, például: „a belekben évtizedek alatt lerakódott maradékok szabályosan belekötnek az emésztőrendszerbe, fényes, fekete, áthatolhatatlan és kemény réteget képezve, amely az 5-7 centiméter vastagságot is elérheti. A lerakódások a bélrendszer elhalt sejtjeiből, az elhalt baktériumok millióiból, az epeváladék sóiból, koleszterinből, orvosságmaradékokból, emészthetetlen ipari élelmiszerek sorából állnak össze.”

Utánajártunk, hogy van-e bármilyen tudományos alapja ezeknek az állításoknak, és hogy egészséges embernek szüksége van-e béltisztításra.

Az emberi szervezet nem képes vitaminokat előállítani, ezért azokat külső forrásokból kell beszereznünk. A legtermészetesebb forrás a komplett összetételű diéta, amely megfelelő arányban tartalmaz állati és növényi eredetű élelmiszereket. A másik forrás a különböző vitaminkészítmények, amelyek egy-egy vitamint, vagy vitaminkombinációkat tartalmaznak. A legtöbb vitamin hiánya szájnyálkahártya tünetekkel jár, amik közül az egyik vezető tünet a szájszárazság.

A tavasz közeledtével éreznünk kellene, amint az ébredő természet feltölt energiával, mégis ezekben a kora tavaszi napokban sokan bágyadtak, aluszékonyak, az emberek fejfájásról, szédülésről, ingerlékenységről panaszkodnak. A közeledő kikelet ellenére nyoma sincs a megújuló vállalkozó kedvnek, a végtagok ólomsúlyúak, a fej mintha vattával lenne kitömve, - egyszóval erőt vesz rajtunk a tavaszi fáradtság. Minden kellemetlen tünete ellenére, a tavaszi fáradtság nem betegség, hanem a szervezet normális reakciója, amikor is a téli üzemmódról tavaszira vált át. Ez az átállás azonban tovább emészti a tél során egyébként is megcsappant energiatartalékainkat.

A szmogos, szennyezettebb területeken futók lenullázhatják a rendszeres edzés pozitív kognitív hatásait, ezért érdemes megválogatni, hol és mikor gyűri maga alá a kilométereket.

Régóta tudjuk, hogy a rendszeres mozgás jó hatással van agyunk egészségére, aminek egy agyi eredetű neurotróf faktor (BDNF) a felelőse – ez egy olyan vegyület, amelynek fő feladata az idegsejtek fejlődésének és túlélésének támogatása. Kutatások bizonyították, hogy a mozgás hatására e fehérje a mennyisége megtöbbszöröződik a szervezetben – nem is kérdés tehát, hogy a rendszeres edzés jó dolog.

Igen ám, de a szennyezett, szmogos levegőről ugyanilyen régóta tudjuk, hogy többek között agykárosító hatásai is vannak, valamint roncsolja a légzőszerveinket.

Az allergiás asztma az asztmás betegségek leggyakoribb típusa. Az asztmás gyermekek közel 90 százalékánál, a felnőttek 65 százalékánál jelentkezik allergia is. A tavaszi-nyári pollenszezonban magas a levegőben található allergének száma, így különösen fontos, hogy a betegek megismerjék az asztmás rohamot provokáló tényezőket és a megelőzés lehetőségeit.

A válasz sokszor nem egyértelmű, de a legalapvetőbb különbség, hogy a nátha az allergiára utaló tünetegyüttes ellenére többnyire megszűnik lázcsillapító, tea és pihenés hatására. Nem keverendő össze a szénanáthával, ami a légúti allergia egyik megjelenési formája, a szezonális allergiás orrnyálkahártya-gyulladás és kísérő tüneteinek összefoglaló, közkeletű neve. Elsősorban a levegőben lebegő virágporok, pollenek, illetve gombaspórák okozzák. Klinikailag akkor állapítható meg, ha a jellegzetes tünetei közül - tüsszögés, orrviszketés, orrfolyás, orrdugulás - legalább kettő, napi rendszerességgel, fél-egy órán át megfigyelhető.

A rigid (merev) lúdtalpak hátterében valamilyen anatómiai eltérés áll. Pl. összenőttek az előláb csontjai, vagy kórosan, a mozgást akadályozva helyezkednek el. Ahogyan arról már beszéltünk, ezek általában már születéskor kiderülnek, de legkésőbb kamaszkorban előjönnek a problémák. Vannak olyan, eredetileg rugalmas lúdtalpak is , amelyek felnőtt korra merevvé válnak. Ezeket a deformációkat általában mind műtéttel szokták orvosolni.

A különböző műtéti módszerek közös célja, hogy a láb süllyedt és fájdalmas belső boltozatának íveltségét helyreállítsák és a láb terhelésének eredeti nyomáseloszlását próbálják biztosítani. Az orvosok szerint erre a legalkalmasabb a 10 és 13 éves kor közötti időszak, mivel idősebb korban sajnos ezek a műtétek nem mindig hozzák meg a tökéletes eredményt, részben azért mert a láb csontjainak mobilitása már jelentősen csökkent, és sokszor a láb több kis ízületének elmerevítését is el kell végezni. Hagyományosan e műtétek során széttörik a csontösszenövéseket, majd „újra építik” a lábfej csontozatát.

Az elmúlt években vált elterjedtté a komoly panaszokat okozó, gyermekkori, flexibilis lúdtalpasság kezelésének egy új műtéti irányzata. Ennek során az ugrócsont és sarokcsont között található csontcsatornát ingerlik, mely idegvégződésekben gazdag, s képes reflexesen korrigálni a saját, hibás tartását. A műtét során egy speciálisan erre a célra kiképzett csavart vezetnek ebbe a csontcsatornába. A csavar lekerekített sima vége olyan ingert jelent a lábnak, mely a kóros lábtartást megszünteti. A műtét kifejezett előnye, hogy egy nagyon kicsi, akár 1–2 cm-es metszésen keresztül el tudják végezni, s így nem terhelik meg komolyabban a gyerekeket. Optimális esetben a gyerek 2-3 hét alatt megszokja az új helyzetet, és a láb korábbi lapos boltozata és befelé dőlő bokatartás megszűnik, ezzel együtt a fájdalmak is. A behelyezett csavart rendszerint a lábtartás állandóvá válása után, vagyis 1–2 évvel később távolítják el.

A lúdtalp megelőzése, illetve korrekciója szempontjából fontos tudnunk, hogy a mesterségesen sima, kemény burkolat kifejezetten kedvezőtlen hatással van a lábfejre, legyen az parketta, linóleumpadló vagy akár beton. Ez ilyen típusú felületek ugyanis nem dolgoztatják a lábfej kis izmait, mivel a lábfej mintegy szétterül rajtuk. Épp ezért a mezítlábas teremsportok. bár minden más szempontból nagyon hasznosak lehetnek, a lábfej boltozataira kedvezőtlenül hathatnak. Épp ezért az ilyen jellegű burkolatokon az a legjobb, ha nem vagyunk mezítláb. A természetesen egyenetlen talaj – a homok, a nem szúrós kavics, a fű – azonban alaposan megdolgozza a lábfejizmokat, ilyenkor kifejezetten érdemes mezítláb lennünk nekünk is, a gyerekeknek is. Az utóbbi évtizedekben egyre több olyan tudományos kutatási eredmény születik, amely az idegrendszer és a mozgásszervezés fejlődése szempontjából is nagy jelentőséget tulajdonít a talpakon, lábfejen található idegvégződési pontok stimulálásának, amelyet leginkább az egyenetlen talajon való mezítlábazással érhetünk el (vagy, persze, lábmasszázzsal, de mennyivel egyszerűbb az előbbi!).

A szakemberek véleménye szerint ráérünk cipőt, szandál venni a gyereknek akkor, amikor már biztonságosan jár. Azok a babákra azonban, akik ún. hipotón vagy laza izomzattal, szalagokkal, esetleg komoly lábfejdeformitással rendelkeznek, netán túlsúlyosak, gyakran már az első felálláskor érdemes lábbelit adni a szakorvossal való konzultációnak megfelelően. A puha talpú cipőkkel kapcsolatban sokféle vélemény lát napvilágot pró és kontra egyaránt. Annyi bizonyos, hogy a lábfejet, bokát nem tartják, a mezítláb megtapasztalható tapintásos érzékelést azonban akadályozzák. A magas szárú cipő vagy szandál rugalmas anyagból készült talppal viszont jó választás lehet, mivel lépéskor hajlik, engedi az egészséges járáskép kialakulását, vagyis a sarokról az előlábra való átgördülést, miközben a felsőrész tartja a sarkat, bokát. 

Alapvetően csak különleges esetekben szokták javasolni, hogy bármiféle betétet vagy akár harántemelőt tegyünk a kisgyerekek cipőjébe, pedig ez utóbbi nagyon népszerű, ugyanakkor ki- vagy befelé dőlő lábfej, illetve O-láb esetén több kárt okozhatunk, mint hasznot. Az első 2-3 életévben a kisgyerek lábfejének hosszanti boltozata még nem alakult ki, s bármiféle „rásegítés” azt eredményezheti, hogy a helytelen tartás nem tud magától korrigálódni.

Ha egy, már járó babánál, kisgyereknél az Achilles-ín függőlegesen fut le, akkor a lábfejtartását megfelelőnek szokták tartani. Más esetben érdemes lehet az ortopéd szakorvost felkeresni, de már csak akkor, ha a gyerek tényleg folyamatosan jár. Természetesen bármely, a fejlődést hátráltató tényező esetén folyamatos szakorvosi ellenőrzés javasolt. Ha a lábfej hosszanti boltozatának az emelése szükségessé válik, az orvos az aktuális állapotnak megfelelően megteszi a korrekcióra való javaslatot, ezért nem érdemes konfekcióban kapható betétet, ortopéd cipőt venni.

Habár sokan gondolják azt, beleértve ebbe a körbe a témával professzionális szinten foglalkozókat is, hogy akiknek olyan jellegű lábfejtorzulásaik vannak, amelyekre hétköznapi nyelven a lúdtalp diagnózisát szokás használni, azoknak feltétlenül lúdtalpbetétre vagy speciális ortopéd cipőre van szükségük, az eddigi tudományos kutatás mindezt nem erősítette meg.

A futás sportspecialistái is azt javasolják pedig, hogy megfelelő betétekkel, megfelelően kialakított cipőkben űzzük ezt a mozgásformát, különben a lábbal kapcsolatos problémákon túl, akár a gerincünk is megsínyelheti a nemtörődömségünket. Manapság már Magyarországon is vannak olyan szaküzletek, ahol a lábunk deformitásait, bokánk dőlését, harántboltozatunk állapotát műszerekkel pontosan felmérik, és így javasolnak nekünk különlegesen kiképzett cipőmodelleket.

Katonai felmérések érdekes módon kifejezetten cáfolják ezt a vélekedést. Egy ausztrál felmérés szerint a lúdtalpasok kevesebb ortopédiai problémától szenvedtek katonai karrierjük során, míg egy izraeli vizsgálati statisztika szerint a normál lábboltozatú katonák átlagosan négyszer akkora eséllyel szenvedtek ortopédiai sérülést, mint a lúdtalpa társaik. Egy amerikai összesítés ezekkel szemben nem talált szignifikáns különbséget a két csoport között.

Összességében engem is meglepnek ezek a statisztikai eredmények, mivel van egy olyan, általános elképzelésem az emberi testről, hogy az olyan, mint egy különleges statikájú építmény – ha csak egyetlen eleme is rosszul áll, az épület megdől, és hosszú távon akár össze is omlik. Nyilván azt felejtem el ilyenkor, hogy a testünk élő, ráadásul sokféle tudati szinten is élő szerves rendszer, amely képes folyamatosan alkalmazkodni számos változáshoz.

Jó lenne, ha ezzel számos szülő és nagyszülő is tisztában lenne, amikor kétségbeesetten viszik amúgy panaszmentes gyerekeiket, kamaszaikat a rendelőkbe. Sok ortopéd orvos számol be ugyanis arról, hogy a szülők, nagyszülők annak ellenére betétet, ortopéd cipőt vagy egyenesen műtétet követel tőlük, hogy valójában „a betegnek” semmi baja, csak épp „esztétikailag” nem stimmel valami a lábfejével…

Kb. 10 éves korig számíthatunk arra, hogy a gyerek „kinövi a lúdtalpát”. Amennyiben nincsenek fájdalmas panaszai (pl. nem fárad el hamar járás közben), ezután sem érdemes lúdtalpbetét vagy ortopéd cipőt felíratni neki, habár ortopéd szakorvosnak természetesen érdemes megmutatni, ám ő nagy valószínűséggel szintén nem fog semmiféle beavatkozást javasolni. A kamaszkori változások – hirtelen növekedés, mellyel az izom- és vázrendszer esetleg nem tud lépést tartani – tovább megterhelést jelenthetnek a lábnak, s ezek végül akár lúdtalpszerű elváltozáshoz is vezethetnek. (Ne feledjük, hogy a lúdtalp elnevezés valójában sokféle lábfejdeformitást takarhat.)