Egészség. Trend?

Több, mint gyakran fordul elő, hogy az aggódó szülő az a problémával keresi fel az orvost vagy más szakember, hogy kisgyerekének lúdtalpa, bokasüllyedése van, esetleg befelé (vagy éppen kifelé) dől a bokája, csámpázik. Sokszor még babakorú gyerekeket is elvisznek az ortopédiai rendelésre a kétségbeesett szülők, és talpbetétet vagy egyéb, akár műtéti megoldást kérnek.

Nem kell hozzá fizikusnak vagy orvosnak lenni, hogy megértsük, a legtöbb súlyt, a legnagyobb nyomást a lábfejünknek kell viselnie életünk során. Ezentúl fontos lengéscsillapító funkciója is van, hiszen – ha csak nem lépünk direkt puhán – minden egyes lépésünk szó szerinti megrázkódtatást jelent az egész szervezetünknek.

Kétségtelen, hogy valószínűleg emberek milliói, talán tízmilliói gyógyultak meg vagy lettek jobban a Robert McKenzie nevével fémjelzett, megreformált gyógytornától, ám – ahogyan arra a múltkori posztomban már utaltam – egyre-másra jelennek meg komoly kétségek a módszer alkalmazási területét illetően. McKenzie újításai közül némelyik maradandó értékűnek tűnik, különösen az a szemléletváltás, amellyel a beteget saját aktivitását – lényegében a gyakran, önállóan végzet tornagyakorlatokat – is bevonja a kezelés körébe.

A McKenzie-módszer középpontjában az ún. centralizációs technika áll. Ennek értelmébe igyekeznek megszüntetni a gerinc felől a végtagok irányába kisugárzó fájdalmat, s ezt a fájdalmat a gerinc környékén – vagyis az emberi test középvonalán – próbálják stabilizálni. Ennek érdekében nyújtó és homorító mozdulatokkal csökkentik a végtagokba vezető idegek gyökeire nehezedő nyomást. Amennyiben ez a centralizáció sikerrel jár, a McKenzie-módszer általában nagyon eredményes.

Egy 2006-os és egy 2012-es vizsgálat során számos addigi kutatás és statisztika adatait összevetve kutatták a módszer hatékonyságát. E vizsgálatok egybehangzó megállapításai szerint főként azok a fiatal páciensek vehetik hasznát a McKenzie-nek, akiknél hirtelen (akut) alakult ki lumbális (deréktáji) porckorongsérv – az ő esetükben akár 75% fölötti valószínűséggel lesz hasznos a módszer. Ha az összes porckorongsérves esetet számítjuk, amelyekkel a vizsgálatok dolgoztak, akkor azt látjuk, hogy az ún. szubakut eseteknél 50%-os, a krónikusaknál pedig 40%-os eredményességet mértek. A nyaktáji porckorongsérv esetébe mindössze 37% volt a centralizáció aránya.

Mindezek üzenete egyértelmű: habár a McKenzie manapság nagyon elterjedt és népszerű, s emiatt könnyen hozzáférhető gyógytornamódszer, nem minden esetben hatékony. Ha visszatérő vagy elhúzódó problémánk van, idősek vagyunk, nyaki porckorongsérvünk van, érdemes olyan szakemberhez fordulnunk, aki komplexebb kezelést nyújt, amelyben a torna mellett pl. masszázs, manuálterápia is megjelennek. S ne feledjük: ha testünk strukturális problémáit nem tesszük rendbe, mozgásszervi betegségeink kiújulhatnak.

Én is az átlagemberhez hasonló módon találkoztam először a McKenzie-módszerrel: 7 évvel ezelőtt úgy döntöttem, életmódváltozásra van szükségem, s rendszeresen edzőterembe kezdtem járni. Valahogy egyik terem sem tetszett, s heteken át csak újabb és újabb helyre jártam az edzőtermet „tesztelni”. Mindenütt más típusú, más márkájú gépek fogadtak, mindegyiket egy kicsit másképp kellett használni. Az egyik ilyen géppel aztán olyan jól sikerült a csavarásos hasizomgyakorlatozás, hogy a keresztcsontom és a gerincem találkozásánál állandósult, erős fájdalmat kezdtem érezni. Épp egy hosszú, komplikált utazás előtt álltam, s nagyon gyors segítségre lett volna szükségem, ám tájékozatlan voltam. Kezdetben egy örmény csontkovácshoz jártam, aki még elektroakupunktúrát is felírt nekem, miközben egy nettó, magyar átlagfizetést otthagytam a rendelőjében. Nem éreztem javulást, s ezek után jutottam el egy gyógytornászhoz.

(A most következő szövegben leírt gyakorlatok csak példák. Általában szakember segítségére van szükség ahhoz, hogy eldönthető legyen, mely probléma eseten milyen gyakorlatok segítenek.)

Az elmúlt század közepéig az volt az általános meggyőződés, hogy akinek „komoly” mozgásszervi problémája van – vagyis például porckorongsérvtől szenved –, annak a kezelését jobb, ha kizárólag szakember – értsd: gyógytornász, orvos stb. – végzi. Robin McKenzie-nek, a modern fizioterápia megreformálójának komoly szerepe van abban, hogy ez a szemlélet alapjaiban változott meg.

Napjaink gyógytornatudományát nagyban befolyásolja az ún. McKenzie-módszer, amelyet Robin McKenzie új-zélandi gyógytornász dolgozott ki az elmúlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Habár a gyógytorna/fizioterápia tudománya és gyakorlata már korábban is létezett, Robin McKenzie nagyon sok tekintetben meghaladta a régi elveket, s ha ma gyógytornászhoz kerülünk, jó eséllyel McKenzie gyakorlati megközelítésével találkozunk – részben legalábbis biztosan.

Nem érzékeljük magunkat kívülről. Sokan szabályos sokkot kapnak, ha felvételről meghallják a saját hangjukat, vagy fotón, videón meglátják a saját képmásukat. „Belülről” tehát nehezen alkothatunk képet arról, helyes-e a testtartásunk, egészséges mozgásminták alapján mozgunk-e. Mások segítségével, esetleg tükör, fotó, videófelvétel használatával azonban kaphatunk egy hozzávetőleges képet arról, jól állunk, ülünk, mozgunk-e. Ha pontos önismeretet szeretnénk kapni, akkor azonban – ha csak testtudatosan nem vagyunk képzettek és elmélyültek –szakemberhez kell fordulnunk, vagy el kell merülnünk egy olyan önismereti módszerben, amely a test vizsgálatát helyezi a középpontba – a Feldenkraist vagy az Alexandert tudnám javasolni.

Már sokat beszéltünk gyógytornáról, masszázsról, csontkovácsolásról, manuálterápiáról a porckorongsérv „konzervatív” kezelése kapcsán, ám ezek alapján aligha világos, kihez érdemes fordulni e problémánkkal. Mikor nekem volt hasonló gondom, az – egyébként szaktekintélynek tartott – ortopédorvosom azt mondta: „Keressen egy jó gyógytornászt. Én sajnos nem tudok ajánlani.”

Magyarországon nemcsak a csontkovácsok, a masszőrök jó része is egészségi szolgáltatásra, gyógyításra felhatalmazó hivatalos igazolás (bizonyítvány, diploma) nélkül dolgozik. Sőt sokan a hivatalosan elvárt képesítések nélkül ajánlanak manuálterápiát a betegeknek. Nagyon különböző minőségű és mennyiségű tudás és tapasztalat állhat egy-egy ilyen szakember vagy „szakember” mögött. Általában ismerőseink ajánlására jutunk el hozzájuk, s gyakran lutri, milyen eredményességű kezelést kaphatunk tőlük.

Mikor először tapasztaltam porckorongsérvszerű tüneteket magamon, én is egy kollégám javaslatára keveredtem csontkovácshoz. Egy örmény belgyógyászhoz, aki a volt Szovjetunió területén elterjedt, alapvetően orosz népi gyökerekkel bíró fogásokat alkalmazta rajtam. Többször vissza kellett mennem, a végén még elektroakupunktúrát is előírt, a fájdalmaim mégsem csökkentek – pedig már egész szép összeget kifizettem a bácsinak és segítőinek. Végül egy barátom javasolt egy gyógytornászt meg egy képzett manuálterapeutát – az ő módszerükkel sikerült lassan kijönnöm a fájdalmakból.

A saját tapasztalatom az, hogy képzett, tapasztalt masszőrhöz nyugodtan fordulhatunk akkor is, ha porckorongsérv okozta fájdalmaktól szenvedünk – ám csodát ne várjunk. A masszőr ki tudja lazítani a fájdalom, rossz testtartás, mozgásminták miatt beállt izmokat, s így a kimozdult kisízület könnyebben tér vissza a helyére, ám ez gyakran nem elég. Szintén saját élményem, hogy a csontkovács is inkább azoknak való, akik nem szenvednek krónikus problémától, vagyis a testtartásuk, mozgásmintáik alapvetően megfelelnek az egészséges ideálnak, csak épp egy ritkán előforduló balesetet szenvedtek – pl. rosszul emeltek nagy súlyt. Hiába „teszi helyre” az ízületeket a csontkovács – ha izmaink és az azokat körülvevő kötőszövet helytelen irányba húzzák a csontjainkat, illetve rossz mozgásmintáink újabb blokkokat alakítanak ki izmaink, ízületeink körül, az eredeti állapot nagyon könnyen visszaáll. Pilates-edző barátom szerint az ilyen típusú, indokolatlan csontkovácshoz járás maga a „búcsúcédula-vásárlás”: az ember úgy érzi, tett valamit az egészségéért, ráadásul nem kevés pénzbe került, egy ideig úgy is tűnik, hogy hat, és az ember hitegetheti magát azzal, hogy ami évtizedek alatt elromlott, azt pár 20–30 perces kezeléssel vissza lehet fordítani.

Pedig ha a (nyugalmi) testtartásunk eleve deformitást mutat az ideálishoz képest, vagy nyilvánvalóan helytelen mozgásmintáink vannak (pl. erősen és aszimmetrikusan csámpásak vagyunk), akkor biztosan komplex terápiára van szükségünk – nemcsak porckorongsérv esetén, hanem egyéb fájdalmak elkerülése érdekében is. Minél hosszabb ideig ismételgetünk egy rossz mozgásmintát, minél több időt töltünk el egészségtelen testtartásokban, annál több esélyünk van rá, hogy fájdalommal, sérüléssel, egyéb komplikációkkal járó betegségünk fejlődik ki. A komplex terápia ez esetben azt jelenti, hogy miután véget ért a fájdalmakkal, gyulladással való munka, a gyógytornász/manuálterapeuta egy olyan, fokozatosan változó mozgásprogrammal dolgoztat bennünket, amelynek a célja a rögzült testi deformitások, mozgásminták megváltoztatása. Mások elmesélése alapján úgy látom, hogy ezen a ponton gyakran elvérzik ez a gyógyító munka, mivel az alkalmazott módszerek gyakran monotonnak tűnnek (hasonló gyakorlatok ismételgetése), és hosszú időn keresztül kevés élményszerű dolgot tud megtapasztalni a változásért dolgozó ember.

Azt hiszem, hogy ilyenkor érdemes a gyógytorna mellé vagy helyett egyéb, olyan, testtudatos módszerekben is elmélyedni, ahol a fejlődés élménye erőteljesebb. Ezekről majd később fogok beszélni.

Ha az embernek porckorongsérve lesz, a gyógytornászon kívül valószínűleg felmerül majd benne, hogy masszázsra, csontkovácshoz vagy manuálterápiára (is) kellene járnia. Sőt nem ritkán fordul elő, hogy maga a gyógytornász küldi el még masszőrhöz, mauálterápeutához. 

De melyik micsoda, és egyáltalán hová, kihez érdemes menni?

Az emberi erővel (kézzel, testtel) végzett lazítás és fájdalomcsillapítás technikái legalább 5 ezer éves múltra tekintenek vissza. Legalábbis ha a Távol-Kelettől Egyiptomig talált tárgyi leletekből indulunk ki, mert nyilvánvalóan ezek a manuális (vagyis kézi) terápiák ennél is sokkal régebbiek – szinte ösztönös, emberi viselkedésünk ugyanis, hogy fájó, sajgó testrészeinket nyomkodjuk, masszírozzuk.

Habár az izmok stimulálásával dolgozó masszázs és az ízületek „ropogtatásával”, kimozgatásával járó manuálterápia/csontkovácsolás két külön iskolának tűnik, valójában számos olyan módszer van, amely a kettőt egyesíti, ilyen például a thai masszázs – amit a lusták jógájának is hívnak – vagy a jumejhó masszázs (angolos átírással: yumeiho). A címben felsorolt három fogalom tehát részben fedi egymást. A masszőr alapvetően izmok lazításával foglalkozik, és csak ritkán foglalkozik a kimozdult ízületek „helyrerakásával”, habár ezek a dolgok is egyre inkább változnak.

A manuálterapeuta ehhez képest komplexebb feladatot végez, mivel gyakran masszázzsal oldja az izom- és ízületi blokkokat, s csak ezután/emellett folyamodik az ízületek mozgatásához, ami csavarást, húzást, nyomást egyaránt jelenthet. Ráadásul a legtöbb manuálterapeuta – az elnevezést cáfolva – nemcsak a kezével, hanem a teljes testével végzi ezeket a műveleteket a kezelt ember testén. Magyarországon jelenleg csak gyógytornászok és egyéb hasonló, felsőfokú, egészségügyi végzettséggel rendelkezők tanulhatnak tovább manuálterapeutának, s hivatalosan csak ők a viselhetik a manuálterapeuta titulust. Gyakran ezek a szakemberek sem kizárólag az emberi test külső manipulációjával dolgoznak – az én manuálterapeutám például további tornagyakorlatokkal egészítette ki a gyógytronászom által előírt listát.

A csontkovácsolás a magyar hagyományokban gyökeredző manuálterápia. Nemcsak nálunk, hanem a világ minden táján fennmaradtak és fejlődtek az elmúlt évezredek során is ezek a testhelyreállító technikák, s nálunk főképp a csontkovácsolás módszere maradt fenn. Egyáltalán nem állíthatjuk, hogy ez a megközelítés alacsonyabb rendű volna, mint a továbbiakban említett manuálterápiás iskolák, mégsem létezik hivatalos csontkovácsképzés, mert – bár sokan merítenek a kézzel fogható, népi bölcsességből – eddig a hivatalos orvostudomány egyetlen kutatója sem állt még neki, hogy szabályokból álló, tananyagként tanítható és számon kérhető, a korszerű gyógyítási szemléletekkel összhangban lévő diszciplinát hozzon belőle létre.

Attól, hogy valakinél súlyos porckorongsérvet igazol a képalkotó vizsgálat (MRI, CT), még simán lehet tünet- és panaszmentes, s ilyenkor műtétre sincs szüksége. Nagyon szerencsés esetben az illetőnek igen széles a gerinccsatornája, így a porckorongból kitüremkedő anyag nem nyomódik hozzá az ideggyökhöz. A kevésbé szerencsés betegek is elérhetik azonban ezt a fájdalommentes állapotot – gyógytornával.