Egészség. Trend?

Közhely, hogy a rendszeres testmozgás az egészséges életmód sarokköve. Ha fiatalabb korunkban nem hanyagoljuk el a testünket ezen a téren sem, az számos egészségi problémától kímélhet meg minket idősen, 65 év felett is. Ha a szívet, tüdőt, keringést élénkítő, ún. anaerob (másképpen megközelítve: kardió) mozgásokat végzünk – ilyen minden sport, amelyiknél megemelkedik a pulzusszámunk, lihegünk, és izzadunk – azzal számos szív- és érrendszeri betegségtől kíméljük meg magunkat. Ha pedig olyan mozgásformákat gyakorolunk, amelyek a helyes tartást, az izmok kinyújtását, a testtudat megerősítését helyezik az előtérbe, akkor jó esélyünk van rá, hogy egészben vagy részben elkerülhetjük az öregkor jellegzetes mozgásszervi betegségeit, amelyek komolyan korlátozzák az egyén szabadságát, mozgásterét, végső soron pedig meg is rövidítik az életét. Az idős kor talán legnagyobb veszélye, ha valaki hosszú időre mozgásképtelen állapotba kerül, márpedig az elhízás, egy-egy rossz térd, csípő, a deréktáji gerinc elváltozásai (pl. visszatérő lumbágó) könnyen vezethetnek ide.

Sokan kíváncsiak a hosszú, boldog élet titkára. Nos, a kutatások alapján úgy tűnik, hogy egyelőre nem találtuk meg a „120 évig egészségben” élők Szent Grálját: a titok számtalan altitokból áll. Eddig beszéltünk már a genetikai örökségünkről, az azokat aktiváló vagy épp elfedő környezeti tényezőkről, végül pedig a étkezésről. Most valami egész másról lesz szó.

Emlékszem az egyik volt barátnőm nagymamájára – ő nyolcvanvalahány évesen is mások bajaival volt elfoglalva, aktív egyházközségi életet élt, tartotta a kapcsolatot kiterjedt rokonságával, sőt még be is fogadott egy majdnem százéves nénit, akit aztán ő gondozott. Ez a nagymama aztán, ahogy idősödött, egyre jobban elveszítette a látását, de ez csak kissé méréskelte aktivitását: megtanult bottal járni, továbbra is eljárt a templomba, mindig intézett valamit, egyedül a háztartásvezetésben szorult segítségre.. Végül 98 éves korában halt meg úgy, hogy utolsó éveiben egy percre se kellett kórházban töltenie. Fél órával halála előtt még hosszú telefonbeszélgetést folytatott az unokájával, akinek hirtelen fáradtságra panaszkodott.

Agyunk súlya és térfogata kb. a 21. életévünkig nő, majd kb. 50 éves korunkig állandó nagyságú marad. Ezek után lassan csökkenni kezd az agyméretünk, kb. 10–15%-kal, s ez a zsugorodás különösen a 80. életévünk után gyorsul fel. Képalkotó vizsgálatok szerint agyunk elülső része jóval nagyobb csökkenést kénytelen elszenvedni, mint a hátsó részei. A frontális kéreg, amely a viselkedésünk megszervezésében és irányításában, illetve az előrelátó tervezésben játszik fontos szerepet, különösen ki van téve ennek. Hasonló módon a hippokampusz is nagyobb arányban csökken – agyunknak ez a területét a hosszú távú memóriával szokták a kutatók összefüggésbe hozni.

Az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiáink egész életünkben növekednek, alakulnak a tudatunkban, s ez az attitűdünk alaposan befolyásolja, hogyan viszonyulunk mások és saját öregkorunkhoz.

Nyugati-európai kutatások szerint általában véve komorabban ítéljük meg az idős kort a valóságnál. Közvéleménykutatásokban kérdeztek embereket általában az öregedésről, és rendre kiderült, hogy a többség sötétebb színben látja e kort. Például nagyobb arányban gondolták az időseket magányosnak, mint valójában. Az emberek általában azt is gondolják, hogy az időseket sosem vagy csak nagyon látogatják a gyerekeik vagy az unokáik, az idősek nem vagy csak nagyon ritkán élnek szexuális életet, illetve arányaiban sokkal depressziósabbnak gondolják őket a valóságosnál.

Habár mindnyájan megöregszünk és meghalunk, nagyon nem mindegy, hogyan tesszük mindezt. Legalábbis szerintem. Valaha természetesnek tartottam, hogy pl. a bácsik akár két évtizeddel is hamarabb eltávoznak, mint a nénik, s azt hittem, az öregedéshez az is feltétlenül hozzátartozik, hogy különféle ízületi és csontproblémáink miatt egyre kevésbé tudunk mozogni. Romlik a hangulatunk, s szépen-lassan a demencia veszi át az uralmat a tudatunk fölött elannyira, hogy utolsó éveinkben már a kis unokáinkat sem ismerjük meg. Aztán sorra láttam az ellenpéldákat – azokat, akiken mintha nem fogott volna az öregedés. Nemrég pl. egy élő legendát, a kínai-amerikai Ray Chungot láhattam sokat mozogni és táncolni, és bizony azt kellett megállapítanom, hogy erőben, hajlékonyságban, jelenlétben és reagálóképességben simán lepipált annak ellenére, hogy már jóval hetven fölött jár, én pedig csan 41 vagyok. Az ő mások példája késztetett arra, hogy föltegyem magamnak a kérdést: milyen befolyásunk van az öregedésünkre, és hogyan változtathatunk a megváltoztathatatlannak tűnőn?

A dehidroepiandroszteron – rövidítve: DHEA – egy emberi hormonfajta, amelyet a mellékvesék, az agy, illetve a herék és a petefészek egyaránt termelnek. Rész vesz bizonyos szexszteroidok (hormonok) bioszintézisében, ám ennél jóval szélesebb körű hatást tesz az emberi szervezetre. Meglehetősen keveset tudunk erről a hormonról, ettől függetlenül már többek kikiáltották „minden hormon édesanyjának”, sőt „a fiatalság titkának is”.

A gyakorlatban a legtöbb testépítő használ valamilyen táplálékkiegészítőt, hogy így segítse izmai növekedését. Nincs ebben semmi különös: a legtöbb versenysport esetében egész tudományos műhelyek dolgoznak annak kiderítésén, milyen anyagok segítik a legjobban a versenyzők felkészülését. Mindez nem feltétlenül jelent doppingolást – habár valószínűleg nehéz meghúzni a természetes és a mesterséges „formába hozás” között húzódó határokat.

„19 éves, vékony alkatú fiú vagyok. 178 cm és 68 kg. Kidolgozott felsőtestet szeretnék. Neki is álltam a munkának, de nem tudom, hogy  szednem kellene-e valamilyen tömegnövelőt, más táplálékkiegészítőt, esetleg szteroidot" – ezt a kérdést egy ismeretterjesztő fórumon tették fel egy orvosnak, s azért idézem most, mert szerintem igen jellegzetes attitűdre világít rá. Fiúk, férfiak tíz- vagy százmilliói szoronganak hasonló problémáktól.

A testépítés már évtizedek óta összefonódik az elektronikus média világával. Először az 1950-es években a sokszoros bajnok Steve Reeves vált „kora Schwarzeneggerévé” azzal, hogy számos nagyjátékfilm hős főszerepét – pl. Herkulest – ő játszotta el. Maga Arnold Schwarzenegger nis agyon sokat tett azért, hogy a sportág minél több ember figyelmét felkeltse. A később színésszé és kaliforniai kormányzóvá váló bodybuilderről ugyanis számos filmet forgattak már a 70-es években is, melyek közül a leghíresebb a Pumping Iron című volt – ez a dokudráma lényegében Arnold Schwarzenegger felkészülését, edzési módszereit, versenyeit mutatta be, vagyis a sportoló életének egy szeletét. A film a testépítő szcénán kívül is népszerűvé vált, és a sztárt áltánosan népszerűvé tette – ezt váltotta aztán további hírnévre Hollywoodban, majd a politikában.