Egészség. Trend?

A testépítés – angolul bodybuilding – ún. progresszív, súlyzós edzés. Azért progresszív, mert a sport egyik célja, hogy az izmokat fokozatosan, egyre jobban terheljék. Ahogyan az lenni szokott, az ilyen típusú, súlyzós edzésnek az ókori görögökig nyúlnak vissza a gyökerei. Egy korabeli olimpiai bajnok, bizonyos krotóni Miló úgy bizonyította ennek az edzéstípusnak a hatásosságát, hogy hónapokon át hátán egy bocival gyakorolt, miközben a fiatal marha, ugye, napról napra növekedett. A legenda szerint egészen fiatal bika koráig cipelgette az állatot, ám mivel egy kifejlett marhahím minimum egy tonna, a sztoriban mindenképp kell, hogy legyen valami túlzás. A progresszív, súlyzós edzés a 10–11. századra Ázsia több részén elterjedt, s a mai napig népszerű sport pl. Indiában, Iránban vagy Törökországban – nem véletlen, hogy a közép-ázsiai országok olyan jól szoktak szerepelni a súlyemelő versenyeken.

Hagyományosan inkább a nőkkel hozzák kapcsolatba a testképzavarokkal (vagyis amikor valaki betegesen felnagyítja a testi hibáit, és olyan sokat foglalkozik velük, hogy azt már az egész élete megsínyli) és az evészavarokkal is (az elmúlt hetekben részletesen foglalkoztunk az anorexia és a bulimia nervosával). Bár néha férfiaknál is diagnosztizálják ezeket a pszichés zavarokat, úgy tűnik, mégis inkább a nőket érintő problémáról van szó. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy a férfiakat elkerülnék a „jól kell kinéznem” imperatívuszából következő mentális gondok – csak éppen az életnek egy másik területén jelentkeznek az ezzel kapcsiolatos problémáik...

Lényegében e két testi-mentális tünetegyüttest nevezzük közös néven evészavarnak. Mi a különbség?

Habár az anorexia nervosa már az 1870-es évektől ismert volt orvosi, pszichológusi körökben, a közfigyelem csak a 20. század második felétől fordult felé. Mindez természetesen következett be magának a betegségnek a terjedésével. Míg valaha igen ritka mentális zavarnak számított, addig ma már a fiatalok kb. 1–4%-át sújtja, főként a nőket (habár nem teljesen világos, hogy a diagnózisarány emelkedése nem csak az ellátórendszer javulásának, illetve az ismereteink növekedésének tudható-e be). Nem utolsó sorban azért is vált széles körben ismertté a betegség, mert számos celebről derült ki, hogy anorexia nervosában szenved vagy szenvedett – az aerobicot népszerűsítő Jane Fondától a Spice Girls-tag Victoria Beckhamig, és akkor még nem említettük a munkahelyi ártalomként rutinból anorexiás számos női modell egyikét sem.

Napjaink média terjesztette szépségideáljának egyik komoly vadhajtása az anorexia nervosa terjedése. Az anorexia nervosa az ún evészavarok, azaz a táplálkozással kapcsolatos mentális zavarok egyik alaptípusa. A köznyelvben – helytelenül – gyakran csak anorexiának rövidített pszichés betegségben szenvedők általában extrém mértékű és egészségi értelemben teljesen szükségtelen fogyásra törekszenek, éheztetik magukat, s ezzel komoly kockázatnak teszik ki a szervezetüket. Általában azt diagnosztizálják ezzel a betegséggel, akinek a testtömege legalább 15%-kal kevesebb a normálisnál (a testtömegindex alapján számított alsó határánál). A mentális zavarban szenvedők 8–9%-a hal meg a túlzott éhezés következtében.

Habár az anorexia nervosa ilyen mértékű terjedése a modern nőideálnak a második világháborút követő változásához köthető, orvosok és lélekgyógyászok már régóta ismerik ezt a problémát. Hagyományosan a 17. században élt angol orvosnak, Richard Mortonnak tulajdonítják az evészavar első leírását. Morton két fiatal páciensének kórtörténetét írta meg 1689-es kiadású munkájában, és a betegséget „ideges atrópiának vagy fogyásnak” nevezte el. Már ezekben a leírásokban megjelenik a betegség pár jellegzetessége: a menstruáció elmaradása és az étvágy elvesztésének homályos, lelki okai („nem tudja abbahagyni az olvasást”, „a túl sok tanulás elvette az étvágyát”).

A további évszázadokban többen is leírták e betegséget, míg William Gull, a 19. század végén működött, szintén angol orvos nevezte el anorexia nervosának. Gull részletes beszámolókat közölt az anorexia nervosában szenvedő pácienseiről, megemlítve azt is, hogy a betegek gyakran komoly fizikai aktivitásról tettek tanúbizonyságot, amely látszólag ellentmondott legyengült állapotuknak. Gull különféle gyógyszerekkel, diétás szerekkel is kísérletezett, ám ezek csak ideiglenesen hatottak, ha egyáltalán.

A Gull-lal egy időben élt Ernest-Charles Lasegue hisztérikus anorexiának nevezte el a betegséget, ám Gull-lal ellentétben főként a betegség lelki okait tanulmányozta. Feltételezése szerint az evésszavar valamilyen fájdalom elkerülésének céljával alakul ki. Lasegue azt is megfigyelte, mekkora a kontraszt a külső körülmények miatt éhezők és az anorexia nervosában szenvedők viselkedése között (Párizs 1870-71-es ostromakor ugyanis óriási éhség pusztított a városban) – míg a „valódi” éhezők fáradékonyak, apatikusak lesznek, addig az evészavarosok épp ellenkezőleg: érthetetlenül vitálisakká, energikusakká válnak. A francia orvos az anorexia nervosa lefolyásának lefelé tartó spirálját is megfigyelte. Először undor, illetve közömbösség alakul ki az ételek, az ételek bizonyos csoportjai (jellemzően az állati eredetűek) iránt, majd ez átcsap valódi éhezésbe, amely végül akár halállal is végződhet.

A 19–20. század közegészségügyi-jóléti fejlődésével párhuzamosan a nyugati kultúra által befolyásolt vidékeken fokozatosan megváltozott az ideális testképre vonatkozó közvélekedés. A 20. század elejéig-közepéig például még a willendorfi Vénusszal jellemezhető nőideál volt divatban, nem mellékesen a miatt az elképzelés miatt, hogy a nő életének lényege a gyerekszülés, gyereknevelés. Az 1950-60-as évekre azonban már a teljes nyugati világban lezajlott az a paradigmaváltás, amelynek eredményeképpen a szexuális vonzerő témája felülírta a hagyományos, családközpontú elvárásokat, miközben az ideális nő és férfi képe egyaránt drasztikusan megváltozott.

A középkorban a koplalás megítélése nem volt egységes. Egyeseket – mint pl. Árpád-házi Margitot – szentként kezdtek tisztelni éhezése miatt, mások azonban akár komoly retorzióra is számíthattak az étel visszautasítása miatt.

Habár az iszlám vallás megalapítója, Mohamed próféta nem volt „hivatalos aszkéta”, még akkor is ragaszkodott a szerény életviteléhez, amikor már az Arábia királya címe viselte. Ez étkezésében is megnyilvánult. Felesége visszaemlékezése szerint Mohamed kifejezetten visszafogottan evett, általában beérte egy-két étkezéssel.

A spirituális célú koplalás nemcsak az indiai és egyéb, távol-keleti kultúrákban ismert jelenség – része ez a Közel-Keleten született történeti vallásoknak is. Habár a modern izraelita egyházak már nem tartják elfogadhatónak ezt a viselkedésformát („az Isten azért teremtette a világot, hogy élvezzük”), évezredekkel ezelőtt mégsem volt ritka jelenség. A mai kutatások szerint a sivatagban töltött évtizedek során született meg az a böjtölési gyakorlat, amelyet aztán a proféták és tanítványaik vitték tökélyre. Az étkezést visszautasító vagy annak mértékét szélsőségesen lecsökkentő szent emberek példája aztán még sokáig visszatért a zsidóság történetében. A híres holt-tengeri tekercsekben is emlegetett esszénus szekta (kb. ie. 2—i. sz. 1. század) tagjai például ismertek voltak aszketikus életmódjukról, amelybe a nem evés is beletartozott.

Már az ókorban felismerték, hogy összefüggés áll fenn számos betegség – pl. a visszérbetegség vagy a magas vérnyomás -- és az elhízott állapot között. Mivel azonban a kövérség nem vált általános problémává, lényegében csak a 20. században terjedt el széles körben a fogyókúra fogalma.